Egy életen át

Világéletemben hittem az igaz szerelemben, amely soha nem szűnik meg létezni, ami átível téren és időn. Hittem abban a varázslatos kapocsban, ami két embert a végtelenségig összetart jóban, rosszban.
Kislányként hallgatva az esküvői fogadalmakat ámulatba ejtettek a szavak. Annyira vártam, hogy én is megkaphassam ezt a fajta szeretetet, szerelmet, hogy én is részese legyek ennek a különleges életnek.

Felnőve azt tapasztaltam, hogy a jól ismert Murphy törvény uralja a kapcsolatokat. Ami el tud romlani, az el is romlik. És valóban, milyen igaz ez a szerelemre. Az érzés megkopik, a napok nem rejtegetnek izgalmakat, minden sivár és unott lesz, és rá is nyomhatjuk az elromlott jelzőt. És gyakran nem is gondoskodunk arról, hogy megjavítsuk a hibás részeket. Mert egyszerűen nem hisszük, hogy ez lehetséges, vagy csupán erőnk nincsen már hozzá. Megpróbálni helyrehozni a közös életet, mindig jó ötlet. Még ha nehéz is. Akkor is, ha a múltban mély sérelem érte a lelket, amelyet elfelejteni nem lehet, de nem is kell. Meg kell tanulnunk megbocsátani, túllépni, ha úgy érezzük, hogy van miért ezt megtennünk.

Amikor idős házaspárokat látok karonfogva sétálni, vagy együtt bevásárolni, elfog a vágy, hogy valakit én is több évtizeden keresztül szerethessek, hogy valaki engem is több évtizeden keresztül szeressen.

Tudom, régen nem volt elsődleges szempont a szerelem - bár az én nagymamám már őszinte szerelemmel lépett a házasságba -, de mégis ott van a szeretet, a tisztelet, és hiszem, hogy sokuk szívébe, még ötven év után is ott lapul a szerelem. Nem hiszem, hogy a sok évtized úgy telt volna el, hogy a boldogság mindig tökéletesen volt jelen az életükben. Ők is átéltek fájdalmakat, borzalmakat, volt, hogy nem különösebben voltak boldogak, inkább csak elégedettek. Azonban mi úgy hisszük, hogy a boldogságnak kellene uralnia minden percünket, a szerelemtől kellene zsibbadnia a gondolatainknak, és nem vesszük észre, hogy milyen jó, a nyugodt, kissé már-már megszokott élet, amelybe kedvünk szerint csepegtethetjük a különleges boldogságcseppeket.

Magától nem tér helyes mederbe a kapcsolat. Tenni kell érte, minden egyes nap. Mert minden túlzsúfolt napba is bele kell, hogy férjen egy cirógatás, egy ölelés, néhány kedves szó, apró gesztusok. Amelyek támpillérei a szerelemnek. Ellaposodni csak akkor tud az érzés, ha hagyjuk, ha nem foglalkozunk vele, ha azt hisszük, hogy a dolgok maguktól is kiválóan működnek majd az örökké valóságig. De az igazság az, hogy mindenért meg kell küzdenünk. A mai munkaidők, elvárások tiporják a kapcsolatokat. Vannak párok, akik alig látják egymást, mert a gyerkőc miatt eltérő munkarendben dolgoznak. A méreg, ami bennük hunyászkodik, az nem más, mint a vágy arra, hogy a párjukhoz bújva aludjanak el, vagy ébredjenek fel, és ennek hiánya sanyarúvá teszi a szívet.

Akiknek megadatik, hogy minden nap a szerelmükkel kezdődjön vagy végződjön a nap, gondoljanak bele, milyen óriási alapot kapnak ezzel a kapcsolat melegen tartásárára. Azok, akik csak havonta látják a külföldön dolgozó párjukat, adják meg a lehetőséget, hogy abban a néhány napban, amit együtt tölthetnek, legyen olyan idő is, ami csak kettejükről szól. Amikor a praktikus dolgok megbeszélésén túl foglalkoznak egymással, igazán, őszintén, kicsit úgy, mint a kapcsolatuk legelején, amikor nem számított más, csak ők ketten. Bárhogyan is alakul az életem, a végsőkig hinni fogok benne, hogy egyszer én is aranylakodalommal ünnepelhetem a szerelmet.

Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Powered by Jasper Roberts - Blog