Tények és tévhitek az epilepsziáról
Az epilepszia ijesztő tünetekkel járó betegség, melyet számos tévhit övez. De pontosan mi is ez a titokzatos kór és hogyan ismerhető fel?
Az epilepszia régen
Az első feljegyzések az epilepsziáról az ókori Kínából és Egyiptomból származnak, és Kr. e. 1600―1700 körül keletkeztek. Mint sok más egyéb betegséget, amelynek eredetét nem tudták megmagyarázni, ezt is először a természetfeletti erők gonosz tréfájának tartották, s így is próbálták gyógyítani: úgy vélték, a gyógyulás érdekében fel kell venni a kapcsolatot a túlvilági erőkkel, akik majd jó esetben „megkegyelmeznek” a betegnek. Hippokratész azonban Kr. e. 440 körül már felvilágosultabb volt, amikor kijelentette: az epilepszia nem „szent betegség”, hanem az agy betegsége, tehát emberi eszközökkel gyógyítható. (Ennek ellenére Magyarországon például még a 19. század elején is tartotta magát a nézet, hogy a „nyavalya”, „frász”, „sülykór” vagy „eskór” jelzővel illetett rendellenesség az ördög műve, ezért visszafelé mormolt imákkal próbálták kezelni.) Érdekesség, hogy a mai „frászkarika” kifejezés az epilepszia egyik vélt gyógyítási módjából ered, amikor a görcsbe esett gyermek fejét egy speciális tésztából készített karikán dugták át javulást remélve. A középkorban persze sok más, elmével kapcsolatos betegséghez hasonlóan a boszorkányokkal is összefüggésbe hozták, kínzással, üldözéssel és kivégzésekkel próbálták kordában tartani, sőt az is előfordult, hogy megbüntették a betegeket. Csak nagyon későn, az 1700-as években tekintettek rá először megoldandó problémaként, és 1850 körül kezdték alkalmazni az első epilepszia-gyógyszert, a bromidot, amelyet a phenorabitál származéka követett – a máig legfontosabb ismert antiepileptikum.
Az epilepszia ma
Az epilepszia legkellemetlenebb tünetei a rángógörcsök, ám annak idején épp ezek alapján jöttek rá arra, mi okozza, ugyanis a görcsrohamok az agy egyes neuroncsoportjainak kóros, a gátlóhatás alól felszabaduló ingerületvezetése következtében jelentkeznek. Az agy gyakorlatilag „túlműködik”, a rohamok alatt pedig konkrétan az történik, mint amikor egy gép túlmelegszik: a rendszer beszünteti a működést. Ezért van az, hogy az epilepsziás rohamok után a beteg nem emlékszik semmire. A görcsöknek és a betegség jelentkezésének számos oka lehet, többek között genetikai rendellenesség, gyermekkori lázgörcs, trauma, fertőzés, agydaganat, de függőségek következtében is kialakulhat, például az alkohol- vagy drogelvonó kúra alatt, illetve a túlzott kábítószer- és alkoholfogyasztás eredményeképpen is. Az előfordulási arány sajnos igen magas: a gyermekek körében 1 százalék, a felnőttekében 1,5 százalék, így Magyarországon több mint 150 000 embert érint közvetve vagy közvetlenül.
Felismerés és gyógyítás
Ahogy említettük, az epilepsziát a görcsökről lehet leginkább felismerni, azonban ezeknek is több fajtája van, kezdve az absence rohamokkal, amelyek kisgyermekkorban jelentkeznek, és egy enyhébb tudatzavar képében tűnnek fel, a tünetek pedig napi 10-15 alkalommal ismétlődnek. A myoclonusos rohamok ellenben nem járnak tudatzavarral, viszont a beteg felső végtagjainak ritmusos rángásával és az intelligencia fejlődésének problémáival igen. Ennek egyik változata, a clonusos roham szintén végtagrángással jár, ellenben tudatzavar és elbutulás nem jellemzi. A tónusos roham során az érintett testrész bemerevedik, nagyjából 1 percen át nem mozdítható, és a jelenséget tudatzavar kíséri, míg a rohamok legismertebb fajtája, a tónusos-clonusos roham esetén a görcs az egész testen végigfut, a beteg a földre esik, a tüdejéből kipréselődik a levegő (ami furcsa kiáltáshoz hasonlatos), a szája a fokozott nyálelválasztás miatt habzik, utóbb pedig nem emlékszik semmire.
Az epilepsziát ma már gyógyszeres és műtéti úton egyaránt tudják kezelni. A gyógyszeres kezelés akár tünetmentessé is teheti a beteget, a teljes gyógyulás esélye azonban csak műtéttel lehetséges, és akkor sem minden esetben, sokan nem is vállalják, mivel nagyon kockázatos (más agyi területeket is károsíthat). A tünetek mielőbbi felismerése azért is nagyon fontos, mert minél régebbi a betegség, annál nehezebben kezelhető – az esetek 30 százalékában gyógyszerekkel a kór sajnos még ma is befolyásolhatatlan.
A lélek görcsei
Nagyon lényeges tudnivaló, hogy az epilepsziás betegek különösen érzékenyek, és erre sajnos minden okuk megvan. Míg a régi időkben tisztelettel övezték az ebben szenvedőket, például Julius Caesart, Nagy Sándort, Flaubert-t, Dickenst, Dosztojevszkijt, Alfred Nobelt vagy Vincent van Goghot, addig a későbbiekben – és sokszor ma is – megbélyegezték és kiközösítették őket. Az emberek nagy része fél ettől a különös betegségtől, ezért az epilepsziások befelé fordulóvá és depresszióssá válhatnak, sokuk alkoholhoz vagy kábítószerekhez nyúl, hogy a magányt enyhítse, ami azonban a betegség súlyosbodásához vezet. Pedig az epilepsziával (megfelelő gyógyszeres kezelés mellett) együtt lehet élni, sőt szerencsés esetben az epilepsziás beteget csupán a szellemi tevékenység időnkénti lassulása vagy romlása különbözteti meg egészséges társaitól, ami kizárólag a gyógyszerek mellékhatásainak köszönhető.
Az epilepszia régen
Az első feljegyzések az epilepsziáról az ókori Kínából és Egyiptomból származnak, és Kr. e. 1600―1700 körül keletkeztek. Mint sok más egyéb betegséget, amelynek eredetét nem tudták megmagyarázni, ezt is először a természetfeletti erők gonosz tréfájának tartották, s így is próbálták gyógyítani: úgy vélték, a gyógyulás érdekében fel kell venni a kapcsolatot a túlvilági erőkkel, akik majd jó esetben „megkegyelmeznek” a betegnek. Hippokratész azonban Kr. e. 440 körül már felvilágosultabb volt, amikor kijelentette: az epilepszia nem „szent betegség”, hanem az agy betegsége, tehát emberi eszközökkel gyógyítható. (Ennek ellenére Magyarországon például még a 19. század elején is tartotta magát a nézet, hogy a „nyavalya”, „frász”, „sülykór” vagy „eskór” jelzővel illetett rendellenesség az ördög műve, ezért visszafelé mormolt imákkal próbálták kezelni.) Érdekesség, hogy a mai „frászkarika” kifejezés az epilepszia egyik vélt gyógyítási módjából ered, amikor a görcsbe esett gyermek fejét egy speciális tésztából készített karikán dugták át javulást remélve. A középkorban persze sok más, elmével kapcsolatos betegséghez hasonlóan a boszorkányokkal is összefüggésbe hozták, kínzással, üldözéssel és kivégzésekkel próbálták kordában tartani, sőt az is előfordult, hogy megbüntették a betegeket. Csak nagyon későn, az 1700-as években tekintettek rá először megoldandó problémaként, és 1850 körül kezdték alkalmazni az első epilepszia-gyógyszert, a bromidot, amelyet a phenorabitál származéka követett – a máig legfontosabb ismert antiepileptikum.
Az epilepszia ma
Az epilepszia legkellemetlenebb tünetei a rángógörcsök, ám annak idején épp ezek alapján jöttek rá arra, mi okozza, ugyanis a görcsrohamok az agy egyes neuroncsoportjainak kóros, a gátlóhatás alól felszabaduló ingerületvezetése következtében jelentkeznek. Az agy gyakorlatilag „túlműködik”, a rohamok alatt pedig konkrétan az történik, mint amikor egy gép túlmelegszik: a rendszer beszünteti a működést. Ezért van az, hogy az epilepsziás rohamok után a beteg nem emlékszik semmire. A görcsöknek és a betegség jelentkezésének számos oka lehet, többek között genetikai rendellenesség, gyermekkori lázgörcs, trauma, fertőzés, agydaganat, de függőségek következtében is kialakulhat, például az alkohol- vagy drogelvonó kúra alatt, illetve a túlzott kábítószer- és alkoholfogyasztás eredményeképpen is. Az előfordulási arány sajnos igen magas: a gyermekek körében 1 százalék, a felnőttekében 1,5 százalék, így Magyarországon több mint 150 000 embert érint közvetve vagy közvetlenül.
Felismerés és gyógyítás
Ahogy említettük, az epilepsziát a görcsökről lehet leginkább felismerni, azonban ezeknek is több fajtája van, kezdve az absence rohamokkal, amelyek kisgyermekkorban jelentkeznek, és egy enyhébb tudatzavar képében tűnnek fel, a tünetek pedig napi 10-15 alkalommal ismétlődnek. A myoclonusos rohamok ellenben nem járnak tudatzavarral, viszont a beteg felső végtagjainak ritmusos rángásával és az intelligencia fejlődésének problémáival igen. Ennek egyik változata, a clonusos roham szintén végtagrángással jár, ellenben tudatzavar és elbutulás nem jellemzi. A tónusos roham során az érintett testrész bemerevedik, nagyjából 1 percen át nem mozdítható, és a jelenséget tudatzavar kíséri, míg a rohamok legismertebb fajtája, a tónusos-clonusos roham esetén a görcs az egész testen végigfut, a beteg a földre esik, a tüdejéből kipréselődik a levegő (ami furcsa kiáltáshoz hasonlatos), a szája a fokozott nyálelválasztás miatt habzik, utóbb pedig nem emlékszik semmire.
Az epilepsziát ma már gyógyszeres és műtéti úton egyaránt tudják kezelni. A gyógyszeres kezelés akár tünetmentessé is teheti a beteget, a teljes gyógyulás esélye azonban csak műtéttel lehetséges, és akkor sem minden esetben, sokan nem is vállalják, mivel nagyon kockázatos (más agyi területeket is károsíthat). A tünetek mielőbbi felismerése azért is nagyon fontos, mert minél régebbi a betegség, annál nehezebben kezelhető – az esetek 30 százalékában gyógyszerekkel a kór sajnos még ma is befolyásolhatatlan.
A lélek görcsei
Nagyon lényeges tudnivaló, hogy az epilepsziás betegek különösen érzékenyek, és erre sajnos minden okuk megvan. Míg a régi időkben tisztelettel övezték az ebben szenvedőket, például Julius Caesart, Nagy Sándort, Flaubert-t, Dickenst, Dosztojevszkijt, Alfred Nobelt vagy Vincent van Goghot, addig a későbbiekben – és sokszor ma is – megbélyegezték és kiközösítették őket. Az emberek nagy része fél ettől a különös betegségtől, ezért az epilepsziások befelé fordulóvá és depresszióssá válhatnak, sokuk alkoholhoz vagy kábítószerekhez nyúl, hogy a magányt enyhítse, ami azonban a betegség súlyosbodásához vezet. Pedig az epilepsziával (megfelelő gyógyszeres kezelés mellett) együtt lehet élni, sőt szerencsés esetben az epilepsziás beteget csupán a szellemi tevékenység időnkénti lassulása vagy romlása különbözteti meg egészséges társaitól, ami kizárólag a gyógyszerek mellékhatásainak köszönhető.
Forrás: Ötvenentúl.hu
