Társkeresés ötvenen túl

Az ötven felettiek közül sokan próbálkoznak meg az újbóli társkereséssel. Lássuk, mik a nehézségek!

Legtöbben a házas- vagy élettárs elvesztését, a válás traumájának feldolgozását követően, illetve gyakran az egyedüllétben eltöltött évek után vágnak bele. Sokan azért vágynak párra, mert félnek az időskori elmagányosodástól. A hatvan felettiek magányosságában szerepe van a társ, illetve a barátok halálának, illetve az inaktívvá válásnak. Sokszor az anyagi nehézségek is belejátszanak a társas kapcsolatok megkopásába. Érthető tehát, hogy az egyedül élők többsége emberi kapcsolatra, társra vágyik. Nem véletlen, hogy a kudarcos párkapcsolataiba (is) lelkileg belerokkant József Attila Nagyon fáj című versében így ír erről: „Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell. / Ki szeret s párra nem találhat, / oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat.”

Ila vesszőfutása

Ila férje 30 évi házasság után két éve halt meg, mégpedig súlyos és hosszan tartó betegségben. Az ötvenkét éves asszony úgy érezte, tisztességgel helytállt az utolsó pillanatig. Bár a párja halála megviselte, azt is tisztázta önmagával, hogy még nem zárkózhat be a magányba, és felismerte, hogy képtelen lenne egyedül leélni élete hátralévő éveit. Egy évvel később szánta rá magát, hogy felkeressen egy társkereső irodát. A leendő partnerrel kapcsolatban három elvárást fogalmazott meg: a jelölt a korosztályához tartozó, minden káros szenvedélytől mentes, törvényesen elvált vagy özvegy legyen.

A társközvetítő közreműködésével találkozott is egy vele egykorú, „alfahímként” viselkedő férfiúval, akiről a beszélgetés közben kiderült: nem társat, hanem alkalmi partnert keres.

Mint magyarázta: esze ágában sincs feladni a szabadságát, ami az önálló lakhatástól egészen az általa „diktált” programokig – amelyeken ő elsősorban alkalmi szexuális együttléteket értett – terjed.

A következő 60-as már három váláson volt túl. Azzal büszkélkedett, hogy a legutolsó neje mellől is csak egy kisbőrönddel távozott. Szerinte kudarccal végződő házasságaiért elsősorban az asszonyok voltak felelősek, ő csak abban ludas, hogy mindig rosszul választott. Minthogy a találka helyszínén, egy vendéglőben, az úr a közel egyórás társalgás közben többször rendelt alkoholt magának, Ilában megszólalt a „vészjelző”. Az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a férfi nem társat, sokkal inkább minél előbbi lakhatási lehetőséget keres. A következő találkozásra – amely a férfi szerint arra lenne jó, hogy „kicsit összemelegedjenek” – az asszony már nem vállalkozott.

A harmadik randevúra egy elözvegyült hetvenes férfi érkezett. Az idős úr nem titkoltan egy személyben szeretett volna holtáig maga mellett tudni egy jó szakácsot, szellemes társalkodót és lelkiismeretes ápolónőt. Minthogy Ila az utóbbi szerepből – a férje betegsége és végnapjai alatt – alaposan kivette a részét, ráadásul ötvenes évei elején a „nemi identitásáról” sem akart még lemondani, közölte, ő nem ilyen típusú párkapcsolatra vágyik.

– Ekkor döntöttem úgy – meséli az asszony –, nem erőltetem a párkeresést. Ehelyett – a kolléganőim tanácsára – beiratkoztam és rendszeresen járok is egy senior tánciskolába. Ezek az esték feltöltenek energiával, önbizalommal. Már a készülődés is – az öltözködéstől a sminkelésen át – jókedvűvé tesz. Bár most nem elsősorban az vezérel, hogy a táncparketten találjak rá a nekem való társra, hiszem: a női energiáim, kisugárzásom megőrzésével egyszer mégis sikerül.

Túl önálló, túl sok

– Majd 15 évig tartó párkapcsolati kudarc után hét éve élek egyedül. Bár soha nem unatkozom, rengeteg programom, széles baráti köröm van, mégse lennék őszinte, ha azt mondanám: nem szeretnék újra társat találni – mondja a hajdani magas beosztásból nemrégiben nyugdíjba vonult Judit.

Mivel intenzív társasági életet él, kollégái, barátai sokszor próbálták „összehozni” olyan férfiakkal, akik valami miatt ugyancsak magukra maradtak. Ezek a kapcsolatok azonban hosszabb-rövidebb idő elteltével rendre megszakadtak.

– Előfordult, hogy a pasik a szemembe is mondták: „túl sok vagyok nekik”. Máskor a kommendált férfi „lelépése” után, a közös barátainktól is visszahallottam: túl önálló, túl öntörvényű vagyok, amit a koromhoz illő férfiak már nemigen tolerálnak. A végzettségben, egzisztenciálisan hozzám illő, a férfiklimax után éppen feltápászkodó, úgynevezett jó külsejű hatvanas férfiakkal kapcsolatban az a tapasztalatom, hogy inkább az általuk irányítható, jóval fiatalabb, mutatós nőket választják; illetve a „józanabbak”, a korombeliek közül azok mellett kötnek ki, akik kényelmet és nyugalmat ígérnek számukra életük hátralévő idejére.

Mivel soha nem voltam se szobacica-, se háziasszonytípus, és sem a személyiségemet, sem az önállóságomat nem vagyok hajlandó feladni – még a hófehér paripán érkező királyfi kedvéért sem –, tudomásul kell vennem, ami nekem adatott, vagyis a szingliéletformát – summázza párkapcsolati próbálkozásainak tanulságait Judit.

Kudarcokok

Nagyon sok társkereső nő évek óta próbálkozik a különböző portálokon, irodákon keresztül, többnyire sikertelenül. A fiaskók gyakran önbizalomvesztéshez, majd teljes „visszavonuláshoz” vezet(het)nek. Ilyenkor merül fel sokakban a kérdés: miben hibáztak? Persze az sem ritka, hogy a jelölt(ek) személyisége, illetve a két fél gyökeresen különböző életfelfogása miatt nem jön össze a parti.

Az önvádra, önbizalomvesztésre kevésbé hajlamosak általában könnyebben lábalnak ki a „kudarcsorozatból”, mivel próbálják a sors akaratának betudni a történeteket.

A személyes és internetes társkereséssel foglalkozó irodák, oldalak szakemberei, a társkeresési tanácsadók, illetve társkapcsolati mediátorok tapasztalatai az mutatják, hogy a sikertelenségnek több oka lehet.

Természetesen az ilyen kapcsolatok alakulására is fontos befolyással van az „első benyomás”. Ha eleve rokonszenves a jelölt, nagyobb az egymásra hangolódás, a megismerés iránti késztetés esélye. A további találkozások – ha létrejönnek – nagyban befolyásolják a kísérlet sikerét. Sokszor az jelenti a legnagyobb nehézséget a huzamosabb ideje egyedül élő emberek többsége számára, hogy önmagukat kell „eladniuk”. Van aki hajlamos le-, vagy épp ellenkezőleg: felértékelni magát. Ha tehát valaki nem meri vállalni, vagy éppen nem ismeri jól önmagát, biztosan számíthat a sorozatos „mellényúlásra”.

A kudarcoknak azonban további okai is lehetnek. Az egyik, ha valaki elképzel magának egy ideális partnert, aztán amikor a valóság nem egyezik az elképzelttel, már nem szán időt, energiát a másik fél megismerésére. Az ilyen „álmodozók” gyakran az egyik randevútól a másikig botladoznak, végül pedig belefáradnak a társkeresésbe, beletörődnek a társtalan létbe.

A kudarcra ítéltek táborába tartoznak a munkájukban sikeres, egzisztenciálisan is biztos alapokon álló párkeresők is. A „suba subához, guba gubához” elv alapján ugyanis túl magasra teszik a mércét (mind a külső megjelenés, mind az iskolai végzettség, mind az anyagi háttér stb. tekintetében).

A társkeresésben sikertelenségre vannak kárhoztatva azok is, akik még nem dolgozták fel pszichésen, érzelmileg az előző párkapcsolati veszteségüket (legyen az válás, a társ halála vagy egyéb lelki sérülés).

Kockázatnak számít az is, ha valaki csak azért megy bele egy kapcsolatba, hogy ne legyen egyedül, vagyis legyen kihez szólnia. Ez a fajta kompromisszum előbb-utóbb sokszorosan visszaüt. Az önismeret hiánya, a saját igényeink teljes feladása ugyanis eleve rossz ómennek számít, különösen akkor, ha az ember őszinte és tartós emberi kapcsolatra vágyik. Aki nem látja át, hogy az ő karakteréhez, életfelfogásához, életviteléhez, párkapcsolati előéletéhez hosszú távon nem illeszthető hozzá egy homlokegyenest más személyiségű, gondolkodású, kapcsolati múltú ember, biztosan számíthat arra, hogy a kapcsolata csak ideig-óráig működik majd, vagy a hátralévő életében alaposan megszenvedi átgondolatlan döntése következményeit.

Alapvetően a szabály mégis az, hogy nincsen szabály, hiszen sosem lehet tudni, mikor találjuk meg azt az embert, akivel ötvenen túli éveink kiteljesedhetnek.

Forrás: otvenentul.hu