Transzállapot és belém kódolt számlapok

Méricskélték első perceimet, mint gazda az árpamagot. Ember leszek, azt ígérték, amikor anyám méhében halból madárrá lettem. Csontok szőtték át a hátam, hullámzott az idő, vízbe kötve port. 

A hártyás ujjterpeszek között pezsgett az ős óceán, nem dédelgetek sok emléket, s a porhanyós hús és szelvények közt nem rémlenek csíborok, orkák vagy tengeri uborkák, s nem láttam százalakú ázalagot. Szemem általában csukva volt, s oly mosoly ült ábrámon, mint a cet orcáján, majd a szimmetriatengelyen összeforrt. 

Még egy aranyos kis indán át vettem fel a tápanyagot, mint ereje teljében a növény a földből, míg lehetett színlelni a vegetálást, és míg meg nem csapott a meleg párás, híg lehelet, ahogy tengerem tetején a horgász formás léket vágott. Messze folyt minden, mit a múltam hátrahagyott, s minden perc élve temetett. Végletek közt látni tanultam, hozni a színvonalas átlagot, és félelmeim megélésével nyertem életemet. Mit táplálékként kaptam s vettem, vagy csenni mertem, frakcióba állva épített és rombolt. Még vagyok múltam is, és magam vagyok csomagom, míg tetszik cipelni. Akcióba lendülök, nyílik a szédítő atom- bolt. A homokban villog egy kvarcóra, négy betű a számlapon, mellette egy sodort spulni szárba szökött. Nézem a hadaró számlapot, elér a transzállapot.

Minden lehetőség belém van kódolva, suttog a genetika titka. Nem tipor el visszaköszönt szánalom vagy karcióma lába, de lehet módosulni. Arcomon a dúsuló nevetések javítják egész állagom. Feladatom, hogy az ártó kötöttségeket boldogan bomlasszam, legyintek kudarcra. Itt az alkalom, a kapcsolókat a sötétben nekem kell megtalálni. Rám rakódik az út menti por, lényegemmel áthatom, s én oldódom lassan...