Szexelhetnek negyven felett is az emberek a moziban

Visszatér a Mielőtt felkel a nap szerelmespárja. Igaz, eltelt majdnem húsz év. De élnek, együtt vannak. S hogy mire megy ki a játék? Együtt is maradnak? Kritika.

Julie Delpy, Ethan Hawke és Richard Linklater triója újra visszatért. Folytatják a közel húsz éve kezdődött sztorit, melynek első részében, még 1995-ben egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton megismerkedett két fiatal, Celine és Jesse. Végigdumálták és csavarogták az éjszakát, aztán hajnalban búcsút vettek egymástól, s ki-ki ment tovább. A néző pedig remélte, hogy a Mielőtt felkel a nap című mozi stáblistáján túl talán mégis lehet közös élete ennek a szimpatikus párnak.

Julie Delpy és Ethan Hawke jó párost alkot

Lett is, 2004-ben, amikor elkészült a folytatás Mielőtt lemegy a nap címen. Ebben újra találkoztak, újra felizzott a vágy, lángolt, lobogott a szerelem – s végre összejöttek.

Nők egymás között

S most ismét eltelt kilenc év. Harmadjára már nem működne a régi recept, harmadjára már nem lehet csak úgy újra egymásba szeretni, csak olcsó komédiákban. Ez viszont, az új film, a Mielőtt éjfélt üt az óra nem az. A recept ugyan hasonló, mint korábban, mert jószerével másra sem, mint dialógusokra épül ez egész film. De a történetet most új elemek kell, hogy színezzék illetve előre gördítsék. Celine és Jesse házasok, van két lányuk, gyönyörűek, szőkék, ikrek, Jesse-nek pedig ott az előző házasságából született fia, akit éppen repülőre tesz, menjen haza Amerikába az anyjához, akitől pont Celine miatt vált el, s akivel Párizsban élnek, csak most éppen itt, Görögországban nyaraltak. A helyszín ideálisnak tűnik a filmhez, nem rosszak a mellékszereplők sem, akik valójában csak a háttér megvilágításához, színezéséhez kellenek. De a hellén táj mintha fakóbb lenne, mint a bécsi vagy a párizsi volt, valahogy kevésbé izgalmas. Be lehetne ezt annak is tudni, hogy hőseink immár negyvenesek lettek. De ez kevés érv. Ellenben ez a váltás új elemeket is hoz. A megszokást, a megszokásból való kitörés vágyát, a reményt, a szerelmet, ami olykor mintha a szeretet köpenyében tetszelegne, máskor viszont hevesen izzik.

Három szőkeség

Okos, ügyesen összerakott, már-már a jól megírt (bár nem Shakespeare, hanem a modern szerzők világát idéző) színdarabok szintjén mozgó szövegek, érzékeny, árnyalt, álságos allűröktől mentes színészi játék jellemzi Linklater moziját. Ezért lehet szeretni. A váratlan fordulatokért, az ügyes helyzetekért, a kiszámíthatatlanságáért és a kiszámíthatóságáért. Azért, mert egy kicsit mindnyájunkról szól: azokról is, akik már negyvenesek, s azokról is, akik majd azok lesznek. Mulatságos, amikor az álmok állásává válik a film végére egy olyan meló, amit az elején Celine még éppen, hogy elvállal. S merész is, meg kicsit meglepő is, amikor némi pucérkodás is színezi a sztorit. De ez nem olyan, mint amikor egy Jancsó-filmben azért kellett cickót villantani, hadd lásson már pucér nőt is a művészmozi közönsége. (Ez is művészfilm, de nem lila köd, hanem befogadható mozi.) Itt ugyanis valóban van értelme annak a jelenetnek, amikor Celine szerepében Julie Delpy leveszi a felsőjét, s félmeztelenül szaladgál a szobában. De ne vágjunk ennyire az események elé.

Közeledik az éjfél?

Maradjunk annyiban, hogy a trilógia harmadik része nincs annyira jó, mint az előző kettő, de összességében mégis kár lenne kihagyni. Mert választ ad más kérdésekre is – túl a párkapcsolati nyavalyákkal kapcsolatosakon. Például arra, lehet-e olyan filmet csinálni, amiben nincsenek zombik, vámpírok? Amiben nem lövik szét a világot idegen űrhajók? Nincs második világháború, sem akció az elnök ellen, s nem osztják az igét médiaguruk? Nincsenek drogosok, elmebetegek, sorozatgyilkosok, cuki háziasszonyok, rókázó (böfögő, fingó, maszturbáló) partiállatok? Nem folyik se vár, se sár, se nyál bugyborékoló folyama? A válasz igen. Lehet – s nem kell folytatni, hogy lehet, de nem érdemes. De, érdemes.