A depresszióba nem kötelező belehalni
Depresszióipar. Micsoda lehetetlen szóösszetétel! Még a kisgyerek is tudja, hogy az ipar azt jelenti: valaki gyárt valamit, aztán eladja, és zsebre teszi a hasznot. Na de ki gyárt depressziót? Hogyan lehet abból haszonra szert tenni? A választ megtaláljuk Szendi Gábor könyvében. Szendi klinikai szakpszichológus, könyve megjelenése óta a szakma kitaszítottja, neve tabu. Tudós kollégái – tisztelet a kevés kivételnek – finoman szólva is illetlenségnek tartják, hogy „belső” emberként kiteregeti a szennyest. Ráadásul elmondja a véleményét, és nem átallja mindezt bőséges, hiteles szakirodalommal is alátámasztani.
Depresszióipar - A könyv borítójaA Depresszióipar annak is érdekes olvasmány, akinek semmi köze sem volt eddig pszichológushoz, pszichiáterhez. Megérti az is, aki nem szakember. Élvezetes stílusú könyv, a szakmai hivatkozásokat olvasmányos történetek, eszmefuttatások oldják. Olvastán át kell értékelnünk nem csak a depresszióról alkotott képünket, hanem az egész gyógyszeriparról, sőt az orvoslásról kialakult nézeteinket.
Nem botránykönyv, bár vihart kavart. Mint már a tartalomjegyzékben is olvasható, „udvariasan nem lehet megváltoztatni a dolgokat.” Udvariaskodással valóban nem lehet vádolni a szerzőt, bár gyanítható, nem is ez volt a célja. A ki is mondott cél a szakma belülről kiinduló megváltoztatása, a hazugságok és félremagyarázások feltárása. Szendi nem támadja, bántja a kollégáit, hanem segít felnyitni a szemüket, miként a laikus olvasókét is: nézzétek és lássátok, micsoda üzlet folyik a háttérben – és mindez a mi bőrünkre megy.
Szeretem az orvos-krimiket, közöttük is a már klasszikussá vált Robin Cook könyveit. Jóleső borzongással leshetünk be általuk a gyógyítás kulisszái mögé, csodálkozva döbbenhetünk rá, hogy az orvosok is csak esendő emberek. Igaz, ez az esendőség könnyen a betegek rovására mehet. Cooknál – a krimi szabályai szerint – ott settenkedik a gonosz, teszi a maga dolgát, s a végén elnyeri méltó büntetését. Igaz, addig jó sok ember áldozatául esik.
Amit Cook a könyveiben a cselekmény hátterében vizionál, az az igazán érdekes. Utópisztikus és hihetetlen, ahogyan nála a korrupt, pénzéhes emberek kihasználják az amerikai egészségügyi rendszer kiskapuit, rejtekútjait. Manipulálnak és zsarolnak. Egyetlen cél vezérli őket: a pénz.
A Depresszióipar nem regény ugyan, mégis igen élvezetes olvasmány annak, aki be szeretne pillantani a gyógyszerek és gyártóik világába. Hihetetlennek tűnő állításokkal kerülünk szembe, és sajnos nem marad kétségünk. Valóban egyetlen úr létezik: a pénz, a haszon. Végy egy divatos betegséget, mondjuk, a depressziót. (Az más kérdés, mi is tekinthető valóban depressziónak.) Gyárts gyógyszert, és győzd meg a hatóságokat, majd az orvosokat, hogy az használ depresszió ellen. Az orvos aztán teszi a dolgát: felírja sok-sok páciensének. (Pláne, ha ezért különféle bónuszok járnak.) Elmúlik-e a depresszió? Vagy igen, vagy nem. Ha nem, van másik pirula, majd az jó lesz. És persze van sokféle tabletta, amelyek csökkentik a depresszió elleni szerek kellemetlen mellékhatásait. Mi az eredmény? A gyógyszergyártók forgalma nő, a haszon is nő. (Hétköznapi halandó számára elképzelhetetlen mértékben.) Édes istenem, az sajnos előfordul, hogy a kezelt depressziósok között megnő az öngyilkosok száma, de hát ilyesmiről úriember nem beszél...
Ilyen és hasonló döbbenetes dolgokról szól Szendi könyve. Ilyen alapon tehát egy bizonyos kör számára Szendi Gábor nem úriember. Ez érthető, hiszen melyik szakmában tapsolnának annak, aki elmondja: csontváz van a szekrényben. Különösen igaz ez a zárt, kasztszerűen működő pszichiáterek világára. Nem csak róluk és nekik szól azonban a könyv. Mindenkinek szól, aki törődik saját magával, családtagjaival, barátaival.
Aki hajlandó némi időt áldozni az elolvasására, biztosan kétszer is meggondolja, mielőtt rosszkedve, levertsége miatt orvoshoz rohan, és nyelni kezdi a bogyókat. Inkább azt javaslom, előbb fussa körül tízszer a háztömböt. Ez kevéssé tudományos, de sokszor hatásos megoldás. Ami ezzel szemben komoly és fontos, és amire a szerző külön felhívja a figyelmet: a könyv hatására egyik napról a másikra senki se hagyja abba a gyógyszeres kezelést!
bo-ka
Depresszióipar - A könyv borítójaA Depresszióipar annak is érdekes olvasmány, akinek semmi köze sem volt eddig pszichológushoz, pszichiáterhez. Megérti az is, aki nem szakember. Élvezetes stílusú könyv, a szakmai hivatkozásokat olvasmányos történetek, eszmefuttatások oldják. Olvastán át kell értékelnünk nem csak a depresszióról alkotott képünket, hanem az egész gyógyszeriparról, sőt az orvoslásról kialakult nézeteinket.
Nem botránykönyv, bár vihart kavart. Mint már a tartalomjegyzékben is olvasható, „udvariasan nem lehet megváltoztatni a dolgokat.” Udvariaskodással valóban nem lehet vádolni a szerzőt, bár gyanítható, nem is ez volt a célja. A ki is mondott cél a szakma belülről kiinduló megváltoztatása, a hazugságok és félremagyarázások feltárása. Szendi nem támadja, bántja a kollégáit, hanem segít felnyitni a szemüket, miként a laikus olvasókét is: nézzétek és lássátok, micsoda üzlet folyik a háttérben – és mindez a mi bőrünkre megy.
Szeretem az orvos-krimiket, közöttük is a már klasszikussá vált Robin Cook könyveit. Jóleső borzongással leshetünk be általuk a gyógyítás kulisszái mögé, csodálkozva döbbenhetünk rá, hogy az orvosok is csak esendő emberek. Igaz, ez az esendőség könnyen a betegek rovására mehet. Cooknál – a krimi szabályai szerint – ott settenkedik a gonosz, teszi a maga dolgát, s a végén elnyeri méltó büntetését. Igaz, addig jó sok ember áldozatául esik.
Amit Cook a könyveiben a cselekmény hátterében vizionál, az az igazán érdekes. Utópisztikus és hihetetlen, ahogyan nála a korrupt, pénzéhes emberek kihasználják az amerikai egészségügyi rendszer kiskapuit, rejtekútjait. Manipulálnak és zsarolnak. Egyetlen cél vezérli őket: a pénz.
A Depresszióipar nem regény ugyan, mégis igen élvezetes olvasmány annak, aki be szeretne pillantani a gyógyszerek és gyártóik világába. Hihetetlennek tűnő állításokkal kerülünk szembe, és sajnos nem marad kétségünk. Valóban egyetlen úr létezik: a pénz, a haszon. Végy egy divatos betegséget, mondjuk, a depressziót. (Az más kérdés, mi is tekinthető valóban depressziónak.) Gyárts gyógyszert, és győzd meg a hatóságokat, majd az orvosokat, hogy az használ depresszió ellen. Az orvos aztán teszi a dolgát: felírja sok-sok páciensének. (Pláne, ha ezért különféle bónuszok járnak.) Elmúlik-e a depresszió? Vagy igen, vagy nem. Ha nem, van másik pirula, majd az jó lesz. És persze van sokféle tabletta, amelyek csökkentik a depresszió elleni szerek kellemetlen mellékhatásait. Mi az eredmény? A gyógyszergyártók forgalma nő, a haszon is nő. (Hétköznapi halandó számára elképzelhetetlen mértékben.) Édes istenem, az sajnos előfordul, hogy a kezelt depressziósok között megnő az öngyilkosok száma, de hát ilyesmiről úriember nem beszél...
Ilyen és hasonló döbbenetes dolgokról szól Szendi könyve. Ilyen alapon tehát egy bizonyos kör számára Szendi Gábor nem úriember. Ez érthető, hiszen melyik szakmában tapsolnának annak, aki elmondja: csontváz van a szekrényben. Különösen igaz ez a zárt, kasztszerűen működő pszichiáterek világára. Nem csak róluk és nekik szól azonban a könyv. Mindenkinek szól, aki törődik saját magával, családtagjaival, barátaival.
Aki hajlandó némi időt áldozni az elolvasására, biztosan kétszer is meggondolja, mielőtt rosszkedve, levertsége miatt orvoshoz rohan, és nyelni kezdi a bogyókat. Inkább azt javaslom, előbb fussa körül tízszer a háztömböt. Ez kevéssé tudományos, de sokszor hatásos megoldás. Ami ezzel szemben komoly és fontos, és amire a szerző külön felhívja a figyelmet: a könyv hatására egyik napról a másikra senki se hagyja abba a gyógyszeres kezelést!
bo-ka
