Férfiszempont: Találkozás és búcsú

Múló találkozások és búcsúk sokasága kísérte már eddig is életünk különös, és sokszor érthetetlen fonalát. Búcsút vettünk kisgyermekként az óvónőtől vagy éppen a kis barátunktól. Búcsút intettünk iskolás korunk kezdetén a gondtalan és szabad gyermeki létnek. Búcsúszót mondtunk tanárainknak miután kiléptünk az iskola kapuján az úgynevezett nagybetűs Életbe.
A szerelemmel azonban más a helyzet. A szerelemtől való búcsú fájdalmasabb bárminél. Emiatt kerülünk gyakran olyan helyzetbe, hogy nem látjuk a kiutat. Mint a szélben eltűnő homok, úgy száll el belőlünk is az erő.

Aztán egyszer csak jön valaki. Valaki, akire eddig még nem volt példa. Megjelenik az a személy az életünkben, aki az általunk nem talált kirakós utolsó darabját a megfelelő helyre rakja. Azt érezzük, istenem végre, végre itt van az, akire mindig is vágytam, aki lelkemet újra mosolyra csalja és szabaddá tesz, mint égen repülő madár. Érzésünk olyan erős, olyan megmagyarázhatatlanul hatalmába kerít, hogy nem tudunk ellene mit tenni. Az eddigi semmiségbe bolyongó énünket valaki kézen fogta és irányt mutatott neki.

Ugyanakkor minden hiába, félünk. Félünk az egésztől, mert olyan rég éltünk ilyen érzés nélkül, oly rég éltünk nélküle. Mi lesz, ha elveszítjük? Mi lesz akkor velünk? Újra a pokol vár? Gondolatok milliói repkednek fejünkben és eddig napsütötte egünk hirtelen újra, sötét csillagtalan éjjé változik. Az egyetlen csillag ezen a sötét égbolton is csak ő. Az ő fénye erősebb minden sötétségnél és ragyogóbb, mint ezer gyémánt csillogása. Földöntúli szeretetet és boldogságot érzünk. Hiába az elvesztésétől való félelem, az öröm és a végtelen belső melegség jóval erősebb. Hálálkodunk a sorsnak, hogy utunkba küldte megmentőnket.

Aztán egyszer csak valami megváltozik. Mintha kísérőnk már nem jönne tovább s csillagának erős fénye a sötét éjben kezd kialudni. Kétségbeesünk, újra meg újra. Nem értjük mi történik. Nem értjük, hogyan lesz a mennyből ismét pokol… ő mégis elmegy, új útra indul, de valamit hagy bennünk. Szívünkben az addig is sok sebbel, és fájdalommal rendelkező ajtók száma egyel, megnő. Örökre ott marad bennünk ő is, és tovább visszük emlékét életünk során egy olyan kis rekeszbe tárolva melyre a „kinyitni tilos” felirat van vésve. Berakjuk a zárt ajtó mögé és a kulcsot eldobjuk távolra, a messziségbe. Csupán az emléket nem. A szépet és a rosszat egyaránt megőrizzük szívünkben. Kérdezhetnéd, hogy vajon rosszkor találkoztunk vagy jókor? Szerintem, ha őszinték vagyunk magunkhoz, csakis jókor lehet találkozni. Véletlen találkozások nincsenek. Az élet akkor hoz eléd valakit, amikor legkevésbé sem számítasz rá. Ő pedig neked adja, neked szánt feladatát, majd továbbáll.  Nehéz elfogadni, hogy nincs tovább, de mint minden találkozás és búcsú, ez is magában hordozza életünk újraértékelését, és önmagunk napjának felragyogtatását.

Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Kedvelj minket

Powered by Jasper Roberts - Blog