Miért különböznek a vércsoportok?

A vérátömlesztés rengeteg ember életét menti meg napjainkban, nem volt azonban mindig így. Hosszú és rögös út vezetett odáig, amíg az emberiség felfedezte a vércsoportok meglétét, eközben pedig számos szenvedést és emberéletet követeltek e tudás megszerzésének érdekében elvégzett kísérletek - írja a hazipatika.
Tejet a véráramba!

Az alapötlet, hogy vajon mi történne, ha vért juttatnánk egy beteg keringésébe, már a reneszánsz idején élt orvosokban is felvetődött. Mi több, úgy sejtették, hogy az eljárás minden betegségre gyógymód lehet, beleértve az elmebajt is. A 17. században már akadtak próbálkozások a transzfúzió kivitelezésére, az eredmények viszont katasztrofálisra sikerültek. Egy francia doktor például egy borjú vérét vezette egy elmebetegbe, aki ezt követően azonnal erősen verejtékezni és hányni kezdett, széklete pedig koromfeketévé vált, majd a második átömlesztést követően meg is halt.

Az ilyen jellegű tragédiák meglehetősen hosszú időre elrontották a módszer renoméját, a 19. században mégis újra elővették a kor szakemberei. A brit James Blundellt az inspirálta, hogy segíthessen az anyákon, akik szülés közben vérveszteség miatt vesztették életüket. Az orvos újító felvetése az volt, hogy emberek kizárólag emberi vért kaphatnak.

Blundell 1817-ben kezdett bele kutatásába. Megalkotott egy tölcsérekből, fecskendőkből és csövekből álló rendszert, amelynek célja a vér átvezetése volt a donorból a páciensbe. Az eszközt először kutyákon tesztelte, majd első alkalommal egy súlyosan vérző emberen próbált vele segíteni. Több donortól is levett 400 milliliter vért, majd ezt juttatta a páciens karjába, aki a beavatkozás után azt mondta az orvosnak, hogy "kevésbé érzi magát szeszélyesen".

Ettől függetlenül a kezelt páciens két nap múlva elhunyt, Blundell azonban több alkalommal is megismételte a procedúrát az elkövetkező években. Tíz esetből végül négy betege élte túl a transzfúziót, de más kutatóorvosok sikerességi rátája sem volt sokkal fényesebb ezen a téren. Ráadásul egészen szélsőséges elképzelések is teret kaptak akkoriban, így történhetett meg például, hogy az 1870-es években tejet is használtak kísérleti transzfúzióhoz - szintén nem túl gyümölcsöző módon.

Az igazság az, hogy Blundell helyesen gondolta, hogy embereknek kizárólag emberi vért szabad kapniuk. Ő azonban még nem tudott egy másik életbevágóan fontos kritériumról, miszerint az embereknek kizárólag bizonyos emberektől szabad vért kapniuk. Ez a tévedés vezetett oda, hogy a brit szakember kezei között több beteg is az életét vesztette. A tragédiákat ráadásul csak súlyosbítja, hogy alig néhány évtizeddel később egy meglehetősen egyszerű eljárással felfedezték a vércsoportok meglétét.

A vérsejtek összetapadása

A tudósok eleinte azt gondolták, hogy a transzfúziós beavatkozások sikertelenségét vérrögök okozzák. A század vége felé közeledve már megfigyelték, hogy amikor különböző emberek vérét összekeverték, a vörösvérsejtek olykor összeálltak. Mivel azonban a vérminták rendszerint betegektől származtak, a kutatók a rögképződést vizsgálódásra nem érdemes betegségeknek tulajdonították, és a teljes kérdéskört elvetették.

A később, 1930-ban Nobel-díjjal kitüntetett osztrák Karl Landsteinerig senki sem vizsgálta meg, hogy vajon az apró vérrögök akkor is kialakulnak-e, ha a mintákat egészséges emberektől veszik le. Az orvos vizsgálatai során a saját magától és a laboratóriumában dolgozóktól begyűjtött vérmintákat vörösvérsejtekre és plazmára bontotta szét, majd az így kapott mintákat elkezdte egymással összekombinálni. Végül azt találta, hogy a sejtek csak akkor tapadtak össze, ha meghatározott emberek vérelemeit keverte össze egymással. Valamennyi kombináció kipróbálását követően pedig három csoport osztotta a kísérletben résztvevőket. Ezeket a csoportokat önkényesen A, B és C betűvel jelölte. Utóbb a C típust nevezték át 0-ás vércsoporttá.

Vizsgálata során Landsteiner felfedezett egy erős szabályrendszert. Amikor azonos csoportba tartozó mintákat kevert össze, a plazma és a vörösvérsejtek továbbra is megfelelő állagúak maradtak. Az A és B típus elegyítése során a sejtek összetapadtak, a C csoport pedig változatos képet mutatott. Akár A, akár B típusú vérsejteket keverve a 0-ás plazmába mindig beindult a csomóképződés, a 0-ás sejtek viszont jól reagáltak bármelyik egyéb plazmára.

Lakóházak a sejteken

Landsteiner persze nem tudta pontosan, mi különbözteti meg az egyes típusokat egymástól. Erre a kérdésre már a tudósok későbbi generációi találták meg a választ.

A differencia alapját az jelenti, hogy a különböző vércsoportok vörösvérsejtjeit különböző struktúrák díszítik a felszínükön. Az A típus esetében például a sejtek két szinten építik fel ezeket a molekulákat, akárcsak egy emeletes házat. Az alsó szintet H-antigénnek nevezzük, a felsőt pedig A-antigénnek. A B típus esetén a sejtek a második emeletet eltérő mintázat szerint építik fel, a 0-ás vérrel rendelkezők sejtjein pedig kizárólag az alsó szintet képező H antigén található meg.

Minden ember immunrendszere képes felismerni a saját vértípusát, ha pedig valaki eltérő vércsoportú vért kap transzfúzióval, akkor immunrendszere a szervezet elleni támadásként észleli ezt - a beadott vért támadóként felismerve. E szabály alól a 0-ás vércsoport kivételt képez, köszönhetően annak, hogy csupán egy szint H-antigént hordoz a felszínén. A 0-ás vért tehát mind az A, mind a B típusba tartozók szervezete képes befogadni, ezáltal univerzálissá téve a 0-ás csoportba tartozó donorokat, akiknek vére különösen értékes.

Landsteiner a kísérletéről egy rövid írásban számolt be 1900-ban, és bár a felfedezése nyitotta meg az utat a biztonságos, széles körben elérhető vérátömlesztés előtt, ő maga akkor még meglehetősen szerényen fogalmazott az eredményéről: "érdemes megemlíteni, hogy a most közölt megfigyelések a terápiás vérátömlesztésre vonatkozó különböző következtetések magyarázatául szolgálhatnak."

Mindazonáltal az osztrák orvos hiába válaszolt meg egy régi kérdést, ezzel egyúttal rögtön újabbaknak adott létjogosultságot. Az egyik legalapvetőbb talán ezek közül, hogy mikor és miért alakultak ki a vércsoportok.

0-ás a vércsoportja? Egyen húst!

A szilárd tudományos válaszok kialakítása rendkívül nehézkes feladat, miközben néhány tudománytalan felvetés meglepően nagy népszerűséget ért el a múltban. Az egyik leghíresebb Peter D'Adamo nevéhez fűződök: a természetgyógyász 1996-ban adott ki könyvet Az AB0 terv (Eat Right 4 Your Type) címmel. Ebben a szerző kifejti, hogy a vércsoportunknak megfelelő étkezés révén kerülhetünk harmonikus kapcsolatba evolúciós örökségünkkel. Állítása szerint ugyanis a vértípusok megjelenése az emberi fejlődés egy-egy kritikus szakaszához köthető.

Ennek megfelelően D'Adamo a 0-ás csoport kifejlődését az Afrikában élő, vadászó-gyűjtögető őseinkhez, az A típust pedig a mezőgazdálkodás megjelenésének korai idejéhez társította, míg véleménye szerint a B típus 10-15 ezer évvel ezelőtt jelent meg a Himalája fennsíkjain. Az AB csoportról úgy ír a műben, hogy az A és B típus modern keveredése.

E feltételezés alapján a természetgyógyász arra mutatott rá, hogy a vércsoportok nagyban befolyásolják, mit kellene ennünk: a mezőgazdasági alapú A vércsoportba tartozók legyenek vegetáriánusok, míg a vadászoktól eredő 0-ás vércsoportúak egyenek minél több húst, kerülve lehetőleg a gabonaféléket és a tejtermékeket. És hogy mi történik ellenkező esetben? A könyv szerint a célirányos étrend nélkül betegségek egész sora vár azokra, akik nem a vércsoportjuk antigénjeinek megfelelően táplálkoznak. Ezzel szemben D'Adamo a diétáját mint jó eszközt mutatta be a fertőzések elkerülésében, a fogyásban, a rák és acukorbetegségelleni küzdelemben, valamint az öregedés lassításában.

A könyvet 60 nyelvre fordították már le, és világszerte összesen 7 millió példány kelt el belőle. Emellett a szerző jelentős bevételre tett szert internetes boltjából is a vértípusnak megfelelő étrend-kiegészítőket árulva. És hogy igaz-e, amit állított? Ennek járt utána egyebek mellett Ahmed El-Sohemy is. A Torontói Egyetem táplálkozástudományi szakértője szerint semmi okunk sincs azt hinni, hogy a vércsoportnak bármi köze lenne a diéta sikerességéhez.

A különböző étrendek előnyei

El-Sohemy és kutatócsoportja összesen 1500 fizetett önkéntestől gyűjtött be étkezési szokásaikra és egészségükre vonatkozó adatokat. Az eredeti cél az volt, hogy a résztvevők DNS-ét analizálva felderítsék, miként befolyásolják a gének, hogy az étrend hogyan hat az emberekre. Ezzel együtt a szakembertől magánbeszélgetések alkalmával gyakran kérdezték meg, hogy vizsgálata hasonló-e a D'Adamo által leírtakhoz, ő azonban az említett könyvet hiányosnak, tudománytalannak találta.
Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Kedvelj minket

Powered by Jasper Roberts - Blog