Miért esik olyan nehezünkre nemet mondani?

Elgondolkodtál már azon, hányszor történik meg veled, hogy IGEN-t mondasz, miközben NEM-et szeretnél? Hányszor van, hogy valamivel egyáltalán nem értesz egyet, mégis bólogatsz? Hányszor teszed napjában azt, amihez egyáltalán nincs kedved? 
Lejárt a munkaidőd, de a főnök megkér (ezredik alkalommal is), hogy gyorsan intézz még el valamit, te pedig csak nyelsz egyet, és megint utolsóként érsz oda a gyerekért az oviba. Barátnőd azt a húzós drámát nézné meg a moziban, neked viszont egy könnyed kis vígjáték tetszene. Nem baj, legyen, ahogy ő akarja! Párod körbetekerné a Balatont, te viszont annyira fáradt vagy, hogy csak feküdnél a parton, de bringára pattansz, és tekersz kitartóan. Miért? Mert félsz NEM-et mondani. Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb! Végig sem gondolod, valójában mit szeretnél, már automatikusan mozdul a fejed. IGEN, persze, hogyne, máris! – mondod, mert rég kiírtad az étedből, hogy lehetne NEM-et is mondani. Az évek telnek, és azon kapod magad, lassan fogalmad sincs, ki lennél, ha nem bólogatnál mindenre, ha nem igyekeznél olyan görcsösen egyetérteni mások véleményével, ha nem próbálnál minden kérést teljesíteni, ha nem szeretnél mindenkinek megfelelni. De hol vesztél el, hol tagadtad meg önmagad, hol felejtetted el, ki is vagy valójában?

Minden gyerek zabolázatlanul születik, fittyet hányva társadalmi szabályokra, előírásokra. Egy kétévesnek még természetes, hogy torkaszakadtából ellenkezik, tiltakozik, ha nincs ínyére a felnőttek elképzelése. Ő még bátran csak azt akarja, amihez éppen kedve van. Idővel azonban rá kell jönnie, hogy keretek között kell tartania a vágyait, le kell mondania az azonnali vágykielégítésről. Ez egy bizonyos pontig rendben is van, mert hatalmas káoszba torkollna az élet, ha mindenkit aktuális vágyai, elképzelései, pillanatnyi ötletei vezérelnének. Éppen ezért, az össznépi őrület elkerülése miatt kell szépen lefaragni a nagy tiltakozásokból, és betuszkolni a gyerkőcöket az engedelmességből épített sorokba. Csakhogy mindeközben valami elvész, valami elsikkad. Mire a hevesen tiltakozó gyerekből jól szocializált felnőtt lesz, valami nagyon fontosat is elveszít: a kapcsolatot Önmagával.

Egy kisgyerek élete teljes egészében a szüleitől, az őt körülvevő felnőttektől függ. Az ő gondoskodásuk nélkül életképtelen lenne, ezért veleszületett, evolúciósan kódolt programjainak megfelelően keresi velük a pozitív kapcsolatot. Nagyon igyekszik, hogy jóban legyen a nagyokkal, nagyon igyekszik megfelelni az elvárásoknak, és kivívni szülei szeretetét. Közben azonban megjelennek a saját egyre erősödő vágyai, a napról napra combosodó egyéni akarásai, amik gyakran kiváltják a környezet nemtetszését. „Ne mássz fel oda!”, Tedd azt le!” – kapja napjában tucatszor is, így hamar rájön, hogy csínján kell bánnia önálló elképzeléseivel.

Nincs ez máshogy velünk felnőttekkel sem. Mindannyian fontosnak tartjuk, hogy elfogadjanak, és szeressenek minket. Fontosnak tartjuk, hogy mit gondolnak rólunk, hogy hogyan viszonyulnak hozzánk, mert ahogy a gyerekek a szüleik nélkül, mi is életképtelenek lennénk egymás nélkül. Ezért aztán minden erőnkkel igyekszünk megfelelni, mert mások elfogadása a biztonság melengető érzésével tölt el minket. Az evolúció sokkal inkább az IGEN-re programozta az agyunkat, annak kimondását jutalmazta. Minden jelzés, ami arról szól, hogy ‘jófiúk’ meg ‘jólányok’ vagyunk, csökkenti a vérünkben kavargó stresszhormonok szintjét, lenyugtat, és ellazítja egész testünket.

Ha nem ellenkezünk, és szépen IGEN-t mondunk, megkapjuk a nyájba állás biokémiai jutalmát. Ezért a kis nyugiért azonban hosszú távon nagyon nagy árat fizetünk.

Addig addig hajtjuk a megfelelést, hogy észrevétlenül kényszert csinálunk belőle, és már akkor is mások akarata szerint éljük az életünket, már akkor is megtagadjuk önmagunkat, ha éppen semmi szükség nem lenne rá. A megfelelés, a szeretve levés kényszere könnyen bólogató Jánost nevel belőlünk, olyan embert, aki akkor is IGEN-t mond, amikor NEM-et szeretne, aki az elfogadás reményében lemond saját belső vágyairól. A félelem, hogy elveszítjük a másikat, a rettegés, hogy a NEM konfliktushelyzetbe sodor, újra és újra belekényszerít, hogy IGEN-t mondjunk, és rábólintsunk mások kéréseire, megfeleljünk elvárásaiknak.

A felnőtté válás két nagy kihívással szembesít minden embert. Egyrészt meg kell tanulnunk beilleszkedni a minket körülvevő szűkebb és tágabb közösségekbe. Meg kell tanulnunk együttműködni, és alkalmazkodni. Másrészt azonban azt is meg kell tanulnunk, hogyan lehetünk minden illeszkedésünk ellenére is önmagunk, hogyan őrizhetjük meg egyediségünket.

Az igazság az, hogy hosszú és rögös út vezet odáig, míg megtaláljuk a helyes egyensúlyt az összetartozás és a különállás, a hasonlóság és a különbözőség vágya között. Egyáltalán nem könnyű feladat egyszerre tartozni valahová, és közben elkülönülni, és egyaránt tudni IGEN-t és NEM-et is mondani.

És végül néhány egyszerű praktika, ami segít, hogy önazonos választ tudj adni:

Kérj időt!

Hiszed vagy sem, a legtöbb esetben egyáltalán nem KELL azonnal válaszolnod! Ha hajlamos vagy azonnal rábólintani mindenre, számodra igazi áldás lehet egy kis időhúzás.

Tudatosítsd az érzéseidet!

Figyeld meg, milyen érzés keletkezik benned, ha megpróbálsz nemet mondani. Figyeld meg, hogyan nő benned a feszültség vagy a félelem érzése!

Relaxálj!

Keress egy nyugodt helyet! Hunyd be a szemed! Kezd el tudatosítani a testhatáraidat! Érezd, ahogy elkülönülsz a környezetedtől! Figyelmedet irányítsd a légzésedre, arra ahogyan beszívod, majd kifújod a levegőt! A felbukkanó zavaró gondolatokat csak engedd átúszni, mint egy fehér felhőt a kék égen, és figyelmedet vidd vissza a légzésedre! Izmaidat lazítsd el, és érezd, ahogy elnehezedik a tested! Marad ebben az állapotban 5-10-15 percig, ahogyan az időd engedi! Ha azonnal nem sikerül, ne ijedj meg! A relaxációs technikákra is igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert.

Keresd meg a régi emlékeidet!

Mire felnőttél ezerszer megtapasztaltad már az elutasítástól vagy a kirekesztéstől való félelmet. Tudatosítsd magadban, hogy ezeket az alkalmakat mind túlélted, így valójában nincs is mitől tartanod!

Spekulálj!

Játssz el a gondolattal, mi lenne, ha NEM-et mondanál? Újra és újra tedd fel magadnak a kérdést: „És akkor mi történne?” (pl. „Megharagudna a párom.” „És akkor mi történne?” „Nem szólna hozzám.” „És akkor mi történne?”…) Mire 15-ször elhangzott az „És akkor mi történne?” kérdés, magad is rájössz, hogy igazából semmi eget rengető dolog nem fog történni,  mint az, hogy megélted, milyen érzés kiállni önmagad mellett.

Orvos-Tóth Noémi
klinikai szakpszichológus
Megosztás a Google Pluson

0 megjegyzés:

Powered by Jasper Roberts - Blog